Category Archives: Kultúra

Találkozásom a Borral és Borkultúrával

Emlékezés Linczmayer Tamásra

Csopak folyama, ha a Balatonba folyna, Minden ember csak Linczy-bort inna. Tamás összes hordajának alja: Ahány pohár, annyi áldás rajta.

Csak a fény teszi-Linczy pince o-fa, 40×50, 2000.

„Gyermekeim, ti csak ne igyatok bort, meg semmiféle szeszes italt, hisz látjátok, apátok mennyit iszik! – hangzott a tiltás anyánk szájából annak idején, amikor még kis srácok voltunk. Szegény apánk…! Valóban megitta a napi 2 liter borát, miután beindította napját 2 stampó pálinkával, hogy a kellő mennyiségű kenőanyag meglegyen – de nem volt részeges. Becsületes, igazság szerető, dolgos ember volt, akinek szájából soha nem hangzott káromkodás. A bor viszont, amit ivott, a saját kertünkben termett otellóból, vagy a közeli kocsmából került az asztal szélére, merthogy a közepén még ünnepi vacsorakor sem tartózkodott ilyen üveg. Pár alkalommal kóstoltam meg ezeket a borokat, de alig bírtam lenyelni, undorító volt. Csodáltam is, hogyan tudja apám ezeket meginni. 40 év telt el így… Aztán 1997. november 3-án este megváltozott minden – köszönhetően Lévi Feri barátomnak, aki nem ivott semmilyen alkoholtartalmú italt, mert ha akkor nincs köztünk, nekem kell az autót hazavezetnem, és tán soha nem találkozom a Borral. Sárvárról utaztunk haza, Siófokra hárman, és a 71-esen Csopak közelébe érve felvetettem az ötletet, hogy látogassuk meg Linczyt, Linczmayer Tamást egy kis beszélgetésre. De miért is őt? Tamással való kapcsolatom jóval korábban kezdődött, amikor csinos felesége, a mosolygós Detti – akit még a 80-as évek elején ismertünk meg – ’93-táján felkeresett bennünket Siófokon, s felvetette, hogy festhetnék egy képet Tamás közelgő születésnapjára a Linczypince teraszáról, ahonnét gyönyörű kilátás nyílik a Balatonra és Tihanyra. A mű el is készült, és a

A boros címke

következő évben már Tamásék pincéjének büszkesége volt olyannyira, hogy pár évig a Tihanyi Merlot-Zweigelt cuvee borát tartalmazó palackjait díszítette a róla készült címke. A nap már rég alábukott a füredi hegyek mögött azon a novemberi estén, amikor Tamás házához vezető kanyargós Berekháti utcán Ladámmal befordultunk pincéjének udvarára. Szerencsénkre otthon volt. A szokásos vendégszerető jókedvével fogadott, és már tolt is bennünket a pince mélyére, ami ugyan nem volt nagy, csak amolyan házi pincécske, de a hangulata már elsőre megfogott. Akkor jártam ugyanis először borász pincéjében. Ezt a hangulatot Linczy invitáló, és a borokról zengedező mondatáradatai csak fokozták. Tamás ott a házánál nyaranta vendéglátó éttermet is üzemeltetett, finomabbnál-finomabb kajákkal, melyek természetesen a borokhoz készültek, hisz ott helyben fel tudta szolgálni fehér- és vörösborait. Emlékszem, annak idején volt egy kitűnő erdélyi szakácsa, akitől a tárkonyos malacaprólék leves főzési technikáját sikerült megismernem, melyet azóta ünnepi alkalmakkor szoktam elkészíteni. Leültetett a pince padjaira, és hozta a borokat, először fehéreket: Olaszrizling, Chardonnay, Nektár, Sauvignon, Sárga muskotály, majd a vöröset, egy tihanyi Merlot-Zweigelt cuvee-t. Persze a fehérekből is többféle évjáratot. És közben beszélt, csak beszélt, olyan dolgokról, melyek előtte számomra ismeretlenek voltak, de mint művészt, ámulatba és csodálatba ejtettek. A bort, mint valami műalkotást láttam magam előtt,

Kilátás a Linczy-pince teraszáról
o-fa, 60×80, 1994

fogtam a kezemben, és kóstolgattam, merthogy itt szó sem volt ivásról! Már maga a borospohár, és ahogy Tamás a bort forgatta benne, szagolgatta (illatozgatta), majd cuppantgatva-szürcsölgetve kóstolgatta, s közben asszociációk hadát vonultatta föl, hogy mennyi járulékos íz társul egy minőségi borhoz. Gyerekkorom csumplis borainak ízét messze felülmúlták ezek az ízek, zamatok. Megjelent előttem maga a Biblia is, és Jézus, amint oly sokszor beszél a szőlőről, borról, a vizet borrá változtatva, de saját vérét is borhoz hasonlítva, sőt az utolsó vacsorán a bor válik saját vérévé, amivel megalapítja az Újszövetséget. Aztán megjelent előttem a föld, a talaj, melybe a szőlő gyökere mélyed, és amely egy ilyen kis ország területén is milyen változatos lehet, ami más-más ízvilágot kölcsönöz magának a bornak. Aztán a napfény íze, és beesési szöge. Tamásnál tudtam meg, hogy mi az a másodlagos napfény, mely a Balaton víztükréről visszaverődő napsugárzást jelenti. Azt is megtudtam, hogy nem a bő termés a lényeg, hanem a minőség, amiért a szőlősgazdák ritkítják a sűrűn termett fürtöket. A fürtöket takaró szőlőleveleket is fontos letépkedni, hogy a szőlőszemek több fényt kapjanak, mely által a must cukorfoka magasabb lesz. Elmondta, hogy mik az előnyei és hátrányai a bak- és magas művelésű szőlőtermesztésnek. Aztán azt is

Csopaki olaszrizling
olaj-fatábla, 50 cm átméro, 2005.

megtudtuk, hogy édes bor nem létezik, de még félédes sem – ahogy Tamás szokta mondani: „Ich bin suz, vagy halbsüz „ – mivel a bor csak száraz, hacsak ki nem erjedt, ún. maradék cukrot tartalmaz, vagy sűrített musttal meg nem édesítik. Tamás borai gyönyörűen tiszták, csillogók voltak, színük is az egyes évjáratokhoz mérten változó. Ott hallottam először az ászkolásról, a reduktív borokról, a gönci hordóról – miközben a többször fél-fél deci isteni ital a gyomrunkban literré duzzadva a fejünkbe szállt. (Ekkor már bőségesen eszünkbe jutott a sarokban ülő és figyelő, bornemissza Feri barátunk) A több éve ászkolódó borok mindenképp jobb ízűek voltak, igazi pincehatást kölcsönöztek, a borérlelődés éveinek súlyát éreztem bennük. Merthogy a bor nem csak a természet ajándéka, hanem az emberi munka gyümölcse is, amely annyi, de annyi összetevőből áll: amiként a gazda szeme hizlalja a disznót, úgy a borász szeme és munkája termeli a minőségi, jó bort. Kóstolgatás közben a novemberben már hűvös idő is egyre melegebb lett. Egy-egy pohár között zsíros kenyér, trappista- vagy ementáli sajt, sózott mandula volt az összekötő, savfelszívó étel. Késő este volt, mire befejeztük a borral való első találkozásomat, amely elindított egy hosszú útra a borok világában: a borkóstolás és a bor művészeti kifejezése útján. Pár év múlva Szász Endre – „Vallon” festőművész barátomat vittem el a Linczypincébe, mely látogatásból aztán közös festmény született, a fent látható „CSAK A FÉNY TESZI – LINCZY-PINCE” c. kép. Tamástól kapott útravalómmal a következő években sok-sok hazai borvidéket, pincét bejártunk, jobbnál-jobb borokat kóstoltunk, és végre asztalunk közepére is felkerült ez az értékes nedű, természetesen címkézett palackban, megadva a palackfelbontás hangulatát, hisz nem csak a benne található bor íze, hanem évjárata, alkoholfoka is fontos volt, no meg, hogy hol és ki termelte. A borvidékek így aztán szépen

Első negyed
olaj-kerámia, 42 x 42 cm, 2005.

belebújtak festészetembe, annak egyik jelentős szegmensét adva, hisz – mivel a földrajz mindig is kedvencem volt – ezek a területek is az oly nagyon szeretett, festészetemben már régóta ábrázolt Magyar táj szerves részei. Kompozícióimban több borvidéket is feldolgoztam, mely sorozatot Tamás pincéjével indítottam: Csopaki olaszrizling címmel, a képen összefoglalva a Balaton, Csopak, Tamás és a bor kapcsolatát. 2005-ben egy másik képet is festettem Tamásról – egy baljóslatú alkotást, amin a portré egyik oldala sötétben látszik. Mi is történt valójában? Évekkel a festmény elkészülte után kaptam a hírt egy közös barátunktól, hogy Tamás agyvérzést kapott, és egyik fele lebénult. A festményen arcának pont az az oldala volt sötétben, melyen a bénulás jelentkezett… A szőlők kezdtek megfakulni, a pince elnéptelenedett, és üres palackokat, száraz fügefaleveleket gurigált a szél a Linczy-pince teraszán, miközben Tamás új harcba, egészségéért, felépüléséért vívott kemény birkózásba kezdett. Bábolnán, egy otthonban találtunk rá 2015-ben. Három festménykét vittem neki, melyeket az őt gondozó nővéreknek adott hálából. Akkor hoztuk el tőle azt az utolsó 2 palack Katalin napi szüretelésű olaszrizlingjét, melyeket szekrényének mélyén rejtegetett. Ezek voltak borászatának csúcsai. 2006-ban Közép-Európa legnívósabb hoteljében, a HOZAM Klubban rendeztem vadászat-borászat témájú festményeimből kiállítást. Tárlatom megnyitóján Tamás több borával együtt bemutatta ezt a kései szüretelésű rizlingjét is. Amikor az étteremvezető sommelier kinyitotta a félliteres, vékony, hosszú nyakú, sötét üveget, és megkóstolta a bort, csak ennyit mondott: „Csopakon tokaji bor terem!” Tamás

Linczy-pince
o-cserép, 18,2×36,5, 2017

vendégszerető, kedves, de heves vérmérsékletű ember volt, aki borának cukrát saját testében hordozta – ugyanis évek óta oltotta magába az inzulint… Szerették őt Csopakon is, és persze mi is, barátai, ismerősei. Mint borász, elsőrangú volt – nem csak szerintem – de szűkebb pátriájában nem kapta meg a kellő elismerést. Ezen emlékezésem is járuljon tehát hozzá az elmaradt becs és tisztelet növeléséhez, s ha még nem kapott Csopak községtől díszpolgári kitüntetést, szorgalmazza ennek mielőbbi megvalósulását. 2017 tavaszán jártam kertjében utoljára lefotózva, majd megfestve elhagyott, az idő múlásának átadott házát. A festmény egy 18. sz-i tetőcserépre készült. Bihari Puhl Levente festőművész

Fába vésett életmű

Közösségünk egyik legsokoldalúbb alkotójának munkáival ismerkedhetnek meg a kiállítás látogatói – így vezette fel Bujtor Tibor népi iparművész gyenesdiási kiállításának látnivalóit a községházán rendezett tárlatnyitón Bereczky Csaba, a Népművészet Mestere. Az eredeti képzettségét tekintve épületgépész mérnök a Zala megyei Kallósdon töltött ifjúkori évei alatt kezdett el foglalkozni a fafaragással. Az alapokat már ismerve, 1986-ban került a Keszthelyi Faragó Stúdió tagjainak sorába, rendszeres résztvevője az alkotótáboraik csoportos kiállításainak. – Mostani kiállításommal keresztmetszetet igyekszem nyújtani a több mint 33 éves faragói tevékenységemből – mondta az alkotó. – A látnivalók az életművemről szólnak: hoztam néhány darabot a kezdőként készített munkáimból, vannak friss alkotások, témát tekintve pedig szobrok, dísz- és használati tárgyak közül válogattam erre a bemutatóra. Tanítója, a stúdiót vezető Bereczky Csaba a látnivalók közt kalauzolva felhívta a figyelmet a népi szobrászat darabjaira és a kisplasztikák világában tett kirándulásokra is. Mint mondta: míves használati tárgyak kerülnek ki keze alól, finoman megmunkált ivócsanakok, tálak, kéregedények, tükörkeretek, kanáltartók és evőeszközöket készít, a legkülönbözőbb fafajtákból szívesen farag. Finoman kezelt selyemfényű felületek gyönyörködtetik a szemet. Mindig törekszik az anyag szépségének jellegzetes szín világának kihangsúlyozására. Kéregedényein a fogantyúkat kisplasztikával egészíti ki, sajátos, egyedi ízt adva ezzel alkotásainak. Szaru és csont munkáira is jellemző a finom kidolgozás. Botjain is megjelenik a kisplasztika akár emberábrázolás vagy állatfigurák formájában. H. Á.

Múzsák segítségének érő gyümölcsei

Nem mindig lesz azzá az ember, aminek tanul, de azzá lehet, aminek született. Igaz ez a keszthelyi Turi Török Tibor életére, akiben ugyan sohasem vált hivatássá a művészet, de annak több műfaját is egyre sikeresebben műveli. Kamaszkora a hangszerekhez vonzotta – mert igazán a zenészekre buknak a lányok. Már diákként ügyesen rajzolt, majd szobrászattal kezdett el foglalkozni, de megérintette az irodalmi művészet múzsája is. Azonban nem lett muzsikus, se hivatásos képzőművész, s író-költő sem. Gépészmérnökként ma sokrétű magángyűjteményéből létrehozott több múzeumot működtet, művészetteremtő készségével elérte, hogy mint „szépmíves alkotó” számos köztéri szobra áll település szerte hazánkban és a határainkon túl is. Több kiállítása volt, irodalmi munkásságát pedig könyvei fémjelzik. A múlt évben mindezek kapcsán két elismerésben is részesült. Szakrális, valamint jeles történelmi személyiségeket, s eseményeket formázó szobraiért és dombormű kompozícióiért a Magyarságért Érdemrend kitüntetést kapta. Az irodalom terén két novelláját nemrég beválogatták a „100 mini történet” címmel idén kiadásra kerülő antológiába, a Kritikusok és Írók Kulturális Egyesülete „Mikor fellebben a függöny” című filmes élmény feldolgozása témakörében kiírt novellapályázaton pedig második helyezést nyert. A díjazott, ifjúkori ihletésű pályaműből az alábbiakban közlünk részletet: „…a Ludas Matyira izzítottam. Anyámék ódákat regéltek a filmről, a főszereplőről, szegény Soós Imréről, hogy milyen fineszes is volt Döbrögi megleckéztetésében. A filmszínház műsorvitrinének támaszkodva vártam Vince bácsit, a perecest. Már a híradó végére telemorzsáztam fárahágó melegítőmet és a padom környékét. Döbrögi, mikor a tőzsökös fához kötöztetett, már az édeset kívántam. Csak kezemet kellett emelnem, elemlámpájával a kucséber, fruttijával, stolverkjével előttem termett volna, de nem volt már pénzem. (Két forint volt a jegy, 90 fillérbe kerültek a perecek.) Meg is szomjaztam, mire harmadszorra is elnáspángolták a földesurat… Ült mellettem egy hosszú hajú, vörös lány. Anyját véltem a következő széken. Sokszor egymásra néztünk. Rebbenéstelen macska szeme nem egyszer rám felejtkezett. Zsebemben kotorásztam, hátha cukorkára való pénzre akadok, és a kínálással beszélgetésbe kezdhetünk. A lámpa felgyulladt, Fazekas Mihály műve a függöny mögé szorult. Kioldalaztunk a padsorok között, meg – meg csúszva a hegyekbe köpködött szotyola és tökmagok felett. Bíztam még egy összemosolygásban, de szülője a sor végén felé fordulva, haját megsimította: – Ugye tetszett, kislányom. – Igen anyu! – válaszolt merengőn, gondolataiból kiragadva.” Horányi Árpád

Hévízi képeskönyv

A fürdővárost bemutató újonnan készült képeskönyvet jelentetett meg Hévíz város önkormányzata. A kötetről igényes kivitele, rendszerezettsége, eligazító szövegei művészi értéket képviselő fotói révén joggal állítható, hogy több mint egy fotóalbum. A kiadvány négy nyelven szól az olvasókhoz. Nem csak a turistáknak, a helybeliek számára is kiemelkedően értékes munka. Idézi a település történelmét, fejlődési folyamatot követve a jelen megmutatásával jövőt körvonalaz. Alkotói archív fotókat is felhasználva egy éven át készítették el a város életét, arculatát, rendezvényeit felölelő tartalmat, ami látványos, olvasmányos, kedves és érdekes. Visszapillant arra, ahonnan a város jelenlegi miliője ered, kalauzol és a jövőbe mutat. Seres Péter fotós szerkesztésével, archív saját és légi felvételekkel való összeállításához Szálinger Balázs, József Attila- díjas költő írt szövegeket. Pap Gábor polgármester a könyv alkotóival együtt tartott bemutatóján elmondta, s írja az olvasókhoz szóló bevezetőben is: – Egy költő és egy fotós összefogásából remekmű született. Az izgalmas aspektusból fotózott képek, az egyedi látásmóddal megírt, sokszor saját élményeken alapuló szövegek nyomán sajátos Hévíz-könyv született. Hévíz valódi arca mutatkozik meg benne, a hol lüktető, pezsgő, hol csendes, szelíd településé, természeti, építészeti, kulturális örökségével, csodáival. A kötetet lapozgatva a város iránti vonzerőt növelik azok felvételek és leírások, amikkel csak alkalmanként lehet találkozni: ezek a kulturális hagyományokhoz hozzátartozó nívós, látványos rendezvények megidézései. Természetesen helyet kap a gyógyászat, a reptér, de a tágabb környezet is, amivel együtt alkotja Hévíz egy turisztikai térség centrumát. Az alkotók elmondásából az is kiderült, hogy büszkék a szerzőtársi együttműködés lehetőségére. Munkájuk közös sikerről tanúskodik, ezzel együtt a fürdőváros folyamatos fejlődése pedig előre vetíti, hogy újabb kiadásra is lesz majd szükség az alkotói készségükkel. Horányi Árpád

Minőségi alapanyagok, minősített oktatók

Jó kezekben van a balatoni felszolgáló-, szakács- és cukrászképzés

„Ha mindig ugyanazt csinálod, amit eddig, akkor annyit is érsz el, mint eddig. De ha valami újat, mást, izgalmasat szeretnél, gondolj csak arra, mi állhat még előtted”. Ez az ismeretlen szerzőtől származó mondás olvasható a Siófoki Szakképzési Centrum (SSZC) honlapján, és utal a balatoni turizmus egyik legfontosabb szegmense, a gasztronómia területén kötelező innovációra – mondta a Balatoni Futárnak Szamosi Lóránt, a középfokú oktatási intézmény igazgatója. Az SSZC – amely a dél-balatoni régióban tanévenként háromezer diákot készít fel a kereskedelem és vendéglátás terén való helytállásra – mindig is arra törekedett, és törekszik a jövőben is, hogy felismerje a gasztronómiában jelentkező újat, és azt integrálja az oktatásban. Szívügyünknek tartjuk: olyan fiatalok kerüljenek ki a két siófoki, a fonyódi és a balatonboglári intézményünkből, akik nem külföldön, hanem idehaza találják meg számításaikat, a Balatonnál bizonyítják az innovációra való fogékonyságukat – fűzte hozzá Szamosi Lóránt. Elmondta: terveik sikere érdekében szorosra fűzték kapcsolatukat a Balatoni Körrel, amely a tó környékén tevékenykedő borászok, vendéglátósok összefogásával a régiószemléletű gasztronómia magasabb szintre emelését tűzte ki fő céljául. A kör tagjai szakmai előadásokkal, esetenként ösztöndíj-programmal, szakmai gyakorlati hely biztosításával segítik a szakképző központjuk munkáját. Ezt az összefogást kihasználva rendezték meg a múlt év októberében a siófoki Krúdy-napok keretében az első balatoni régiós szakács-, cukrász- és felszolgálóversenyt. A szakmai vetélkedőnél használt alapanyagok kiválasztása nem volt kérdés, a fiatalok tudták, hogy kizárólag a tó körül fellelhető, minőségi alapanyagokat használhatnak fel, például nyurgapontyot, mangalicahúst, somogyi kiflikrumplit vagy laskagombát. A verseny védnökei olyan magasan kvalifikált szakemberek voltak, mint a 2017. évi Gundel-díjas Csapody Balázs, Sárközi Ákos, a Borkonyha séfje, és a zsűribe is a balatoni gasztronómia legkiválóbbjait sikerült megnyerniük – emlékeztetett a SSZC főigazgatója. Kérdésünkre, hogy a siófoki szakképző iskola a Magyar Nemzeti Gasztronómia Szövetség vagy a Pannon Gasztronómiai Akadémia mellett kötelezte el magát, Szamosi Lóránt azt válaszolta: ok a reformerek alkotta szervezettel, a Csapody Balázs vezette Pannon Gasztronómiai Akadémiával állnak szövetségesi kapcsolatban. G.J.