Lapszél… Sírnak a nádasok…

Pusztul a nádas, irtják a nádast… Számadatokkal, elkeserítő fényképekkel, híradó-bejátszásokkal, megkérdőjelezhetetlenül hiteles légifelvételekkel találkozhatunk szinte naponta. Okok, okozatok, összefüggések, szakmai és légből kapott magyarázatok, összeesküvés-elméletek mindmind borzolják a kedélyeket. Különösképp akkor, ha azok politikai színezetet is kapnak. A tények azonban makacsok: jelentősen csökkent a nádasok területe. A bevezetőben azt írtam: pusztul. Az ige elsősorban a betegséget juttatja eszünkbe, csakhogy (szerencsére) súlyos nádmegbetegedésről nem hallottunk. Az önző, esztelen emberi beavatkozásokról annál inkább. Percemberkék döntenek az eljövendő évszázadok kárára, s ütnek szöget annak a Balatonnak a koporsójába, amelyért különben rajonganak, hiszen itt vettek telket, itt nyaralnak, ide köti őket anyagi gyarapodásuk. Éppen ezért érthetetlen áldatlan tevékenységük: nem akarják, nem tudják megtalálni a jelent a jövővel összekötő kapcsokat… Engem azonban – önző módon – a „nádas-ügy” érzelmi háttere érdekel, vonz, köt össze a gyermekkori múlttal. Almádiban nőttem fel, s a partra (ahol ma a lottó üdülőtelep és a focipálya van) sűrű vadonon kellett átkelnünk: nád, sás magasodott fölénk, amit a gyermeki képzelet őserdővé színezett. Nyiladozó értelmünk a nádasban és a parton gazdagodott növények, állatok nevével, életformájának megismerésével. Ilyenkor valósággal daloltak a ragyogó napfényben a nádszálak, s a bugákból aláhulló kis „ejtőernyők” megleckéztették a szúnyogfelhőket. A parti sekély vízben apró halak, csiborok, siklók, békák élték háborítatlan életüket. Beljebb vadkacsák, vízimadarak hangja adta a természet zenéjéhez, a nádas susogásához a háttérmuzsikát. A tó kis csobbanásaival létrejött az az érzés, amit a fölnőttek harmóniának mondanak. Gyermekként ezt ugyan nem érthettük, legfeljebb éreztük, s bennünk maradt, miközben közeledünk afelé a bizonyos „túlsó part” felé… Deresedő fejjel már a harmónia felbomlását érzem, s hallom, amint sírnak a nádasok… Zatkalik András