Két szárny, nyolcvannégy év

Elbúcsúzott a boldog költő, Csukás István

Mesék voltak vagy igaz történetek? A késői utókor számára ma már közömbös, hogy a múlt század harmincas-negyvenes éveiben igazmondó vagy lódító férfiak gyűltek-e össze a kisújszállási kovácsműhely udvarán! Ott, ahol Csukás István gyermeki fantáziáját tágra nyitották az elhangzott anekdoták, katonatörténetek, ahol a fujtató buzdítására cigánykereket hánytak a szikrák. Meseszép időszak volt a nagy mesemondó életében! Ha nem ismernénk oly alaposan a Nemzet Művésze, Kossuth-és kétszeres József Attila-díjas költő, Balatonszárszó díszpolgára pályafutását, azt is gondolhatnánk: Csukás István útja a szülői háztól nyílegyenesen a Parnasszusra vezetett. A nyolcvanadik születésnapján rendezett köszöntőn azonban – bár esetenként derűs köntösbe burkolva – ismét felsejlett a szocializmusként aposztrofált rendszer bűnös működési mechanizmusa. Az ötvenhatos forradalom leverését követően szállóigévé vált Kellér Andor mondása – a magyar írók, újságírók három csoportba sorolhatók: az egyik dolgozik, a másik munkanélküli, a harmadik börtönben ül. Később majd cserélnek! Ebben a miliőben bontakozott ki Csukás István lírája és meseíró vénája. A kortárs magyar irodalomban példátlan sikerek a társművészetek jeles alkotóinak érdeklődését is felkeltette: forgatókönyvírók, bábművészek, zeneszerzők kerültek szimbiózisba Csukás műveivel, s végtelenül bájos, jószívű és főként szerethető szereplőivel. A költő kapcsán mindig a szeretet került előtérbe, s a megkérdőjelezhetetlen ítélet: Csukás István immár a magyarok kollektív tudatának része. Tanító és pszichológus, játszótárs és mesemondó, aki tudja, hogyan kell elvarázsolni a gyermeki lelket. Nemzeti kincs lett, nélküle szomorúbb és szürkébb lett az ország. Pomogáts Béla irodalomtörténész, barát és harcostárs így fogalmazott: Csukás Pista boldog költő, boldog költőnek lenni pedig nagy felelősség. S hogy a címzett miként gondolkodott minderről? – Duatlonista vagyok két szárnnyal: az egyik a vers, a másik a mese! A boldogsághoz pedig társ kell, s én megtaláltam a legnagyobb társat – Magyarországot! Süli Ferenc fotó: Daria Nagy-Narbutt