Lapszél… Visszajött…

Abban bíztunk, hogy visszakozik, felismeri a mi erőnket. Mégsem így lett: lappangva köztünk maradt, a Balaton régió három megyéjébe csak éppen belemart, látszólag le is csendesedett. És most megint itt van. Hozzánk egész közel. Csak láthatatlanul, s ez a legnagyobb, legerősebb fegyvere. Ha kiütéseiről látjuk, hogy vörhenyes a gyerek, nem engedjük iskolába, a rokonokat, barátokat értesítjük, kitesszük a vörös cédulát az ajtóra. De „Ő” nem. Nem küld magáról előre jeleket. Alattomosan közelít, s mint egy beépített lázító egy közösségben, furkál, csápjait előre nyújtja, s amilyen láthatatlanul jött, olyan láthatatlanul hagyja ott a mérgét. Napok telnek el, míg bizonyosak lehetünk afelől, hogy a nyitva felejtett ajtón valaki úgy sétált be, mintha meghívott vendég lenne. Sőt: szellemként, aki otthagyja a jelét valahol elrejtve, s aki rálel, baja esik. „Ő” a vírus. Méregcseppjein kívül nevet is hordoz, ám ezzel úgy vagyunk, mint őseink a medvével. A félelmetes állatnak a nevét mindenki elfeledte, mert félt szelleme haragjától. Így aztán csak tulajdonsága (mézevő) maradt fönn. Bármennyire is szeretnénk, most nem lehet a felejtést felgyorsítani. a vírus leült szobánk, konyhánk, irodánk, műhelyünk, helyi járatunk, vasúti fülként egyik sarkába, s némán figyel. Alattomosan, mert megmutatkozni nem mer. Valami sötét fondorlattal meghagyott nekünk egy csonka nyárvéget. Úgy tett, mint aki nem figyel, s az óvatlan ember koncertre, bálba, strandra, meccsre ment. Továbbá templomba és kiállításra, meg mindenhova, ahová hónapokig nem tehette a lábát. Az ember, a kisbetűs ember éhes volt: kalandra, kiruccanásra, feltöltődésre vágyakozott. Érezte a felgyülemlett feszültséget, s ahogy az óvodások és kisiskolások kirobbannak a nap végén a zárt falak közül, ő is ezt tette. maszk, kesztyű, fertőtlenítés nélkül. Kereste a megszokott szabadság gyönyörét (melyet persze épp akkor nem tudott értékelni, amikor a birtokában volt), s kiáltott egy ős evoét… Rosszul tettük mi, hangyaemberek. Nem mértük fel, mekkora szerepet is ajánlott nekünk a Teremtő. Elhibáztuk intézkedéseinket. Saját szintünkön is, de feljebb is. A véteknek pedig büntetés a hozadéka. Bűnösként (büntetettként?) még sincs módunk bátor férfiként, harcos asszonyként kiállni a láthatatlan ellenség ellenében, „aki” minden támadható felületünkre rátelepszik: egészségünkre, kedélyünkre, munkánkra, a világról alkotott szemléletünkre. Visszajött, bármennyire gyűlöljük is. De hitünk még van, s élnünk kell vele… Zatkalik András