Búcsú Veszely Jelena szobrászművésztől

A közelmúltban, 103 éves korában eltávozott közülünk Veszely Jelena szobrászművész, aki emblematikus alakja volt a nemzetközi és magyar kortárs művésztársadalomnak. Mi, Balaton környékén élő művészek is mély fájdalommal vettük tudomásul, hogy a Tihanyban élő és alkotó, örökké derűs szeretett kollégánkat ezután nem köszönthetjük köreinkben. Az ő törékeny lénye, egyénisége, méltósága, szakmai tekintélye mindenkor tiszteletet parancsolt, mert Jelena egy jelenség volt! Ha művészek körében megjelent, oda kellett rá figyelni, okos szavaira, állandó izzásban lévő egyéniségére, korát meghazudtoló szenvedélyességére, öltözködésére. Soha nem láttam szomorúnak, mindig bizakodó, optimista volt, még akkor is, amikor lánya kíséretében már támaszra szorult járásában a budapesti Epreskertben, nagyszerű kiállítása megnyitóján. A XX. század magyar történelmét végigkísérő életútja olyan bölcsességgel és tapasztalattal vértezte fel, amit a művészetében és a mindennapjaiban is használni tudott. 1917-ben az Osztrák- Magyar Monarchia horvátországi részén, Ljaskovica településen született, ahol akkor horvátok, magyarok és svábok is éltek. Apácazárdában tanult, ott érettségizett. A Zágrábi Zeneművészeti- és a Képzőművészeti Akadémiát zongora, illetve szobrász szakon egyszerre végezte. A kor leghíresebb szobrásza, Ivan Mestrovic volt a mestere. Ezután honosította diplomáját Budapesten, az Iparművészeti Főiskolán. Házasságkötés, menekülés, gyerekszülés – mondta egyszer. (Három lánya született) A II. világháború döntötte el, hogy a szobrászat felé fordult. Így nyilatkozott erről: „A szobrászathoz erő kellett, ami nekem megvolt, mert gyerekként teniszeztem, sportoltam. Szerettem a kétkezi munkát, nem számított, akármilyen nehéz volt, kalapáltam rézbe, ezüstbe, sárgarézbe, követ is faragtam, még alumíniumot is formáztam.” Természetes szinte, hogy művészetének központjában az érzelem állt; az emberábrázolás, a férfi-nő, az anyagyermek kapcsolat, a család. Szobrászatának, főleg kisplasztikáinak visszatérő témája a harmónia, a mozgás, a statika és a dinamika ellentétpárja, nyújtott formaalakítással megjelenített figurákkal. Rajzai, akvarelljei is erőteljes, reá jellemző mozgásfázisok. Hosszú életének titka egyik megnyilvánulásából derül ki igazán. „Abszolút harmóniában vagyok önmagammal, mert mindig mindent elfogadtam a sorstól amit adott, és elfogadom ma is. Az ember ugyanis nem tudja elkerülni a sorsát; – nem tudjuk, hogy sorsunk van-e, vagy mi alakítunk mindent, mi az a rajtunk kívüli valami, amit nem lehet leírni, megmagyarázni, kiszámolni…” Az én sorsom úgy hozta, hogy az utóbbi 25 évben kerültem közelebb hozzá. Örömmel kaptam fel a telefont, mikor hívott és meghallottam kislányos hangján: „Szervusz rokon!”, mindig így szólított. Hiába mondtam számtalanszor viccesen, Jelena ez nem így van, Te Y-os vagy, patrícius, én I-vel írom nevemet, mert plebejus vagyok. Nagyot kacagott mindig ezen, de minden találkozásunkkor ezt eljátszottuk. Megelevenedik előttem, amikor balatonfüredi kiállításom megnyitóján a körülöttem karéjban állók szétnyíltak, megjelent Ő, 90 évesen, merész, vidám szettben, nagy pink színű napszemüvegben. Őszinte nevetéssel ölelt át, úgy gratulált. Eszembe jut csodálatos életműkiállítása a veszprémi múzeumban, 2012-ben, a 95. születésnapján. A népes műpártolókat zongorajátékával kápráztatta el, majd a hatalmas tortát személyesen szeletelte és adta kézbe barátainak. 2015-ben, amikor a szobrásztársadalom tisztelgett az Epreskertben nyílott tárlatán munkássága előtt, érezhető volt, hogy már egészsége megromlott. Még öt évig szeretetben, családja körében élt és sokszor tihanyi nádtetős műterméből tekintett arra a festői világra, amelyet szívébe zárt. Még erejéből telt, hogy 2019-ben szeretett közönségével találkozhatott várpalotai kiállításán. Drága Jelena, „kedves rokon”, a balatoni művészek nevében búcsúzom Tőled, búcsúzik és könnyezik a tó. Kívánom, hogy napkorongjának fénye ragyogja be égi műtermedet. Szerencsés embernek tartom magamat, hogy ismerhettelek és találkozhattam Veled. Telefonhívásod nagyon hiányozni fog, de amíg élek, mégis várom. Nyugodj békében. Veszeli Lajos festőművész fotó: Szabó Péter