Biodiverzitás – az élővilág változatossága

Közös felelősségünk a Balaton megóvása

A biodiverzitás, magyarul biológiai sokféleség a földi élet, az élővilág változatossága. Jelenti az élőlények és együtteseik minden öröklött változatosságát nemcsak az egyed feletti, de az egyed alatti szinteken is. Az egyes fajok genetikai variációkészlete a genetikai sokféleség. Nemcsak az egyedek különböznek egymástól, de ezek populációi is. A sokféleség következő szintje az ökoszisztémáké, vagyis a különféle állat- és növénytársulások, valamint az ezeket egyesítő biomok. A társulások együttesei az úgynevezett társulás-komplexumok, ezeket az ökológia tanulmányozza. Az egyes társulások keletkezése, átalakulása, pusztulása a bioszféra létezésének, fejlődésének alapvető jellemzője; ez a jelenség a biodiverzitás dinamikája. A biológiai sokféleség folytonosan változik a földtörténet során, és ez a változás folyamatosan megy végbe a mai napig. A biológiai sokféleség a bioszféra immunrendszere. Minél nagyobb a sokféleség, annál nagyobb az immunitás, vagyis a környezet változásaihoz való alkalmazkodásnak akkor van nagyobb esélye, ha minél nagyobb készlet áll rendelkezésre fajokból, amelyből szelektálni lehet. Rendszer szinten még igen drasztikus környezeti változások esetén is megvan annak az esélye, hogy a sokféle alkalmazkodási formából legyen túlélő. A biológiai sokféleség tehát a rendszer Aktuális stabilitását is jelenti egyben. A biodiverzitásra jelenleg az emberi tevékenység van a legdrámaibb hatással. Az éghajlatot érintő egyes változások visszafordíthatók szerencsés esetben, de a fajok kihalása véglegesnek tekinthető. A génbankok által tárolt tudás egyelőre még nem hozzáférhető gyakorlati szempontból, vagyis az emberiség még nem tud kihalt fajokat „visszahozni”. Egy-egy faj eltűnésével olyan változások indulhatnak el, amelyek egész ökoszisztémák összeomlásához vezethetnek és jelen pillanatban nem tudhatjuk, hogy bolygónk és az emberiség mekkora mértékű biodiverzitás csökkenést képes elviselni egy széleskörű ökológiai összeomlás beálltáig. A Balaton mérsékelten meleg és mérsékelten száraz, a parti és a feltöltődő részein nádasokkal és síklápokkal keretezett sekély tómedence értékes növény- és állatvilággal rendelkezik, mely a sekély tavak klímaváltozással szembeni fokozott sérülékenységét hordozza magán. Az alábbi élőhelyek különböztethetők meg: nyílt víz, fenék, nádas és vízpart, éles határ azonban köztük nem vonható. A nyílt vízi életközösségekre a plankton-szervezetek a legjellemzőbbek. Egyesek aljzaton, mások a nádszálak bevonatán, kövek, műtárgyak felületén élnek. A tó parti zónájában az elmúlt évezredek alatt változó nagyságú és változatos faj-összetételű nádasok (sásokkal, gyékényfélékkel) alakultak ki, amelyek a különböző emberi beavatkozások – például lecsapolások miatt – hol kisebb, hol nagyobb területtel bírtak. A tó nádasainak összterülete manapság nem éri el 1100 hektárt, de a nádasoknak mégis jelentős a természet- és környezetvédelmi, a tájképi és gazdasági szerepe (a szárazföld és víz határán ún. szegélytársulás alakul ki; fontos élőhely (növény, madár, hüllő, kétéltű, stb.); fontos táplálkozóhely; jó „partvédő mű”: véd a hullámzástól, széltől, elhabolás ellen; a szárazföld felől jó „biofilter”: a szárazföld felőli stresszek ellen, megközelítés ellen véd, az eutrofizálódás sebességét csökkenti, a nád gazdaságilag értékesíthető). A nádas öv átmenet a nyílt víz és a szárazföld között. Nem szabad alárendelni logikátlan érdekeknek (zavarja a kilátást, útban van, minden telektulajdonos saját stéget akar). Minden beavatkozásnak következménye van a tóban és a parti sávban, nem lehet cél a tó elmocsarasodása, de a nádasöv megsemmisítése sem. Ezért a parti sáv használata és védelme közötti konfliktus feloldását ökológiai szemlélettel, tudományos megalapozottsággal és átgondoltan kell végezni. A Balaton állatvilága is nagyon gazdag, a mai ismeretek szerint a tóban és közvetlen környezetében mintegy 1360 állatfaj él. Mikroszkopikus méretű állatkák tömegesen fordulnak elő a vízben – állati vagy zooplanktont alkotva. Az iszapos fenék jellegzetes tagjai a különböző puhatestűek és férgek. A tó és öbleinek rovarfajai közül kiemelhető néhány védett szitakötő: a nádi acsa, a lápi acsa és az útszéli szitakötő. A Balatonban mintegy 41 halfaj ismert. A meder és a parti zóna jelentős számú kétéltűnek és hüllőnek is otthont jelent. A Balaton továbbá élőhelyet és vonulási időszakban, valamint télen pihenőhelyet biztosít számos madárfaj számára, illetve az emlősök számára is fontos élőhelyet jelentenek. Ezekre az életközösségekre vonatkozóan a szakemberek szerint szintén a csökkenő egyedszám, és biodiverzitás vár. A természetes és természetközeli élőhelyek a klímaváltozással kapcsolatban több módon is érintettek. Egyrészt jelentős szerepük van a mikroklíma és a vízháztartás szabályozásában is, ezáltal ellensúlyozni tudják a klímaváltozás bizonyos hatásait, másrészt a változó klimatikus körülmények hatására maguk az élőhelyek átalakulnak, esetenként élhetetlenné válnak a korábban jelen lévő fajok és fajták számára. A változó éghajlati feltételek következtében az ökoszisztémára jellemző rendkívül komplex kapcsolatok is megváltozhatnak. Ez azt jelenti, hogy a természetben jellemző táplálékláncokban bekövetkező változások több állat- és növényfaj populációjának életműködését is megzavarhatják, mivel a természetben összetett kölcsönhatások érvényesülnek. A Balaton mára gyakorlatilag körbeépült, hatalmas népszerűségnek örvend hazánkban, elsősorban a nyári időszakban, ebből kifolyólag az emberi hatások okozta terhelés igen jelentős. A tó vízi és vízparti élővilágának megőrzéséhez, állapotának javításához elengedhetetlen az emberi tevékenység szabályozott keretek között tartása. A vízparti élővilág védelem fontos része a szezonális szúnyogirtás átalakítása, egyéb alternatívák keresése. A jelenleg általánosan alkalmazott vegyi irtás rendkívül drasztikus hatással van az ökoszisztémára, nem csupán a szúnyogok, hanem egyéb rovarok, gerincesek pusztulását is okozza, a méreg bekerül a táplálékláncba, súlyos károkat okozva ezzel. Jellemző konfliktusforrás azonban az is, hogy az állandó lakosok és a turisták is teljesen szúnyogmentes környezetet várnak el, ami nem megvalósítható – különösen vízparti üdüléskor vagy horgászat közben. A fecskék és denevérek eltűnése sem csak önmagában fontos (bár a szúnyoginváziók esetében igen), hanem azért, amit jelez – a lakókörnyezetünk elszennyeződését, fenntarthatatlan társadalmi igények és szokások kialakulását. A mesterséges denevérodúk kihelyezése, a fecskeállomány védelme, a madár-ember konfliktusok kezelése, a felelős környezethasználat (udvarokon lévő pangóvíz-megtartó helyek megszüntetése, sűrű bokros részek kialakítása az énekesmadarak számára, pókok védelme) kialakítása a lakosokban még gyerekcipőben jár. A települési zöldfelületek fontos feladata a pontszerű élőhelyek megteremtése mellett az életközösségek összekapcsolása, ökológiai folyosóként kapcsolódásuk elősegítése. A zöld infrastruktúra ökológiai előnyeinek egyik jelentős területe a biodiverzitás, vagyis biológiai sokszínűség növelése. Fontos szerep juthat ezen zöldfelületeknek a beporzásért felelős rovarok életterének, életfeltételeinek biztosításában. Ezek a fajok ugyanis kiszorultak, egyre jobban kiszorulnak az intenzív mezőgazdasági termelést folytató vidéki területekről. A zöldfelületek szerkezeti összetételére jellemző, hogy megtalálhatók köztük a gondozott vagy a kialakítási igényeihez képest nem eléggé karbantartott, ezért spontán elgyomosodó, kisebb-nagyobb parkok, illetve ide sorolandók a nagyjából természetes állapotokat tükröző nyírt gyepek, de még azok a köznyelvben bozótosnak nevezett foltok is, amelyek külön gondozást nem kapnak, csupán a települések megtűrt, gyakran vizenyős területei. Ezek helyi szinten fontos élőhelyek, utolsó szigetek lehetnek. Előfordul, hogy a kiszárítás, feltöltés veszélye fenyegeti őket, mivel még nem eléggé elterjedtek a víz-visszatartást elősegítő, kialakult életfeltételeket megőrző, vagy javító, revitalizációs megoldások. További gyakori jelenség, hogy egy nagyobb területegységet figyelembe véve nincsenek idősebb korú fákból álló mezővédő erdősávok, vagy ligetszerű, kiemelkedő facsoportok. A régebbi városi parkokban találhatók csak olyan, 20-25 m magasságú fák, amelyek biztonságos költő és pihenőhelyül szolgálnak az ember közelségét jól tűrő madárfajok számára, amelyek fogadtatása gyakran ellenséges (vetési varjú, csóka). A biológiai sokféleség tehát az emberi élethez elengedhetetlen ökoszisztéma-szolgáltatásokat nyújt, tiszta ivóvíz, tiszta levegő, egészséges élelmiszer formájában. Ezeken túl a mentális és fizikai egészségünk is az ökoszisztéma szolgáltatásokra épül, hiszen sok gyógyszer alapanyagát kapjuk a természettől. A zöld növények nélkül nem lenne oxigén, a méhek beporzó tevékenysége nélkül nem lenne élelmiszer, a fák pedig képesek elnyelni a levegőben lévő szennyező anyagokat a városi területeken, árnyékot és kellemes mikroklímát biztosítani számunkra. Sajnos azonban hazánkban is jellemzőek – az élővilág változatosságával kapcsolatosan – az egész világra jellemző tendenciák. Sok esetben a rövid távú gazdasági érdekek dominálnak a közép- és hosszú távú környezeti-, társadalmi- és gazdasági érdekek felett. A biológiai sokféleség fennmaradása azonban alapvetően fontos az emberi élet feltételeinek, illetve a jól-létünk biztosítása érdekében. Ezért bánjunk okosan a természeti erőforrásokkal, legyünk hálásak az ökoszisztéma szolgáltatásokért és védjük lehetőségeinktől és erőnktől függően a biodiverzitás minden szintjét. Ne feledjük, rajtunk is múlik!