Párhuzamok

Különleges szobrok és különleges versek

Augusztus végéig még látogatható Csiszár Zsolt extrém szobrainak kiállítása Siófokon, a Kulturális Központban (ahol a II. Balaton Szalon hivatásos művészeinek tárlata is megtekinthető). A párhuzamosok – mint tudjuk – a végtelenben találkoznak. De vajon a párhuzamosan különleges művészeti alkotások is? Csiszár Zsolt szobrai a közelmúltban készültek. Az én könyvem is nemrég jelent meg „Csőre töltött álom” címmel, de a benne lévő verseim 40-50 évvel ezelőtt születtek. Most itt bolyongok a különleges szobrok között, s közben agyamban dobognak az egy emberöltővel ezelőtt általam írt sorok, mondatok, mondatfoszlányok. Úgy hiszem: sok mindenben hasonlatosak a szobrok és a verseim. Abban mindenképpen, hogy nem szokványosak. „Ne arra törekedj, hogy a legjobbak közül a legjobb légy – LÉGY MINDIG MÁS!” Sétálva a megdöbbentő alkotások között sorra jutnak eszembe ötven évvel ezelőtti soraim. Dermedtté deresíti arcom a döbbenet. Sás alatt sziszeg az ügyeletes kígyó. Mellemben nehezülnek a vétkek. Csalódásaim ezüstszín gyűrűiből fonok sodronyinget magamnak, hogy az orvul lőtt nyilak rólam lepattanjanak. Halak pikkelyeit borítom testemre síkosan: elcsúsznak rajta sebzésre szánt szavak. A madarak is megbocsájtanak. Bokatájt hiába hidegül beton. … fogaim közt őrlődnek az érvek. Kopottá dörzsölt remények között kering a képzelet (falnak ütközött). Álmok csúcsára tűzve kínban és gyönyörben – csak helyezkedni, nem fészkelődni, (mert) szúr! Cseppfolyós a csend (elúsznak benne halaink). Vörösben izzó fájdalom. Lassan – ahogyan épül a cseppkő – földhöz hidegülnek az álmok. A kerítés fölé csillagok gyűlnek, s bordám rácsain túl fejlövésre készül a telihold. Csendtojások közé születnek szavaim – talpamban dobog szívverésem. Lépteim alatt szétfröccsen a csend. Mért van hát ez aljasok űzte játék, a törtszárnyú képzelet a csupasz ágakon? Miért van hát, hogy ajkam vörösét vérzik rózsák, s tenyerem simogató íve íjjá feszül?… mert az álarcos fény fönnakad… Engedj hát el, s engedd el magad! (Kötelek nyakunkon lazán vonaglanak.) Aztán itt a csend. Óldeszkára fröccsent döbbenet. Kavargok, mint úszni nem tudó az örvényben. Moszatok ragadnak arcomra álarcnak. Varratok földjéből no ki a Jövő. Akkor pedig … legyen átkozott ez az éles karom a nyakamon … A várost elhagyva döbbenten veszem észre: a sötétben, sziklák odúiban haldokolnak az angyalok. Mert a bátrak keményen állnak (és akiknek nincs választásra mód). Rácsodálkoztam ím a Világra, s tovább nem csodálkozom. Megbuktál. Álmaid lova ledobott. Most már csak élj! Óceán alatti hajnal az élet… Embertelenség vízében fuldoklok és félek! … csőre töltött álom motoz fáradtan szempillámon. Eltűnt mosolyomból az ébredés zavara, szememben kihűlnek lassan a csillagok. A felnőttkor lépcsőin ülve megszokássá szürkül a szerelem és fázik a fenekem. A számra ülök, úgy melengetem. b. Gyarmati László