Példát mutathatunk Európának

Megillethetik-e a Balatont a jogi személy jogosultságai?

A XXI. század természetvédelmi kihívásaira reagálva több ország – Új-Zéland, Ecuador, Kolumbia és Bolívia – elismerte legjelentősebb környezeti értékeinek magánjogi jogképességét, melynek nyomán érdekeik a gazdasági társaságok érdekeihez hasonlóan képviselhetőek az igazságszolgáltatás előtt. Ezen módszer lehetőséget nyújt a jogalanyok és jogtárgyak határának elasztikus szemléletére. Hazánkban jelenleg a környezetvédelmet elsődlegesen közjogi szabályozás biztosítja, melynek megfelelően a természetet ért károk elbírálása a hatóságok hatáskörébe tartozik – polgári jogi kártérítési igénnyel csak az a természetes vagy jogi személy léphet fel, akinek tulajdonjoga áll fenn a megkárosított dolgon, – esetleg egyéb vagyoni jogi igénye fűződik hozzá. Az Alkotmánybíróság 1994-ben amellett foglalt állást, hogy a környezet fenntartása olyan állami kötelezettség, mellyel szemben a jogosult maga a természet vagy az emberiség lehetne, ám nem tartja szükségesnek ilyen jogi konstrukció létrehozását. Egy ilyen „jogviszony” azonban nem teljes: ha a jogosult nem képes kikényszeríteni a kötelezettséget, kiüresedik a természet védelmére vonatkozó állami kötelezettség. E szellemiségnek megfelelően a természettel kapcsolatban – de nem a természettel szemben – vannak kötelezettségeink. Példaként említhető, hogy egy folyó szennyezéséért az állam, vagy a jogos érdekelt a saját nevében követel bírságot, kártérítést, de semmilyen felelősséggel nem tartozunk magának a folyónak az irányába. Mint látható, a hatályos jog szerint a környezet – egyes esetekben külön szabályozást igénylő – jogtárgynak minősül, vagyis a jogrendszer csak a tulajdonosok és az állam érdekeit védi, annak ellenére, hogy a természet érdeke az emberiség mindenkori életben maradását jelenti. Noha első olvasásra abszurdnak tűnhet, hogy egy beszédre és szenvedésre alkalmatlan objektum az emberekhez és a gazdasági társaságokhoz hasonlóan jogok és kötelezettségek alanyává váljon, a polgári jogi jogképesség történetében találunk példát hasonló esetekre. Míg az emberi jogképesség több korban kizárt, vagy korlátozott volt – gondoljunk itt a római jogi felfogásra, miszerint a rabszolgák pusztán dolgok -, az ókorban az egyiptomiak és a rómaiak egyes istenekre tekintettek jogalanyként, a középkorban pedig Szent Péterrel és állatokkal is perben állhattak a korabeliek. Megállapítható tehát, hogy a jogképesség kérdése a mindenkori erkölcsi felfogást tükrözi. A Balaton, s más vizek, hegyek, erdők jogalanyisága annak megfelelően ismerhető el, hogy milyen szerepet tulajdonítunk értékeinknek napjainkban. A jog ezen felfogás elé nem gördít akadályt: Otto von Gierke szavaival a „tárgyi jog a maga formális mindenhatósága folytán bármely dolgot személlyé tehet.” Fontos megvizsgálni, hogy milyen entitások tekintetében tehető személlyé egy jogtárgy úgy, hogy a jogintézményt felelősen, rendeltetésszerűen hozzuk létre. A jogalanyiság kérdését rengeteg elmélet járja körül, melyeket egyszerűsítve – Győrfi Tamás csoportosítását alapul véve – érdek- és akaratelméleteknek különíthetünk el. Az érdekelméletek képviselői szerint bármely olyan objektumot, mely körülhatárolható érdekekkel bír, a jogalkotó jogképesnek deklarálhat. A természet jogalanyiságát ez az elmélet támaszthatja alá, hiszen az élővilág egyes esetekben világosabban fejezi ki érdekét, mint a már jogképes emberek: miközben csak gondolataink, elképzeléseink vannak arról, hogy mi áll egy csecsemő, vagy egy értelmi sérült, önmagát – állapotánál fogva – kifejezni képtelen ember érdekében, addig a víz elszíneződése, az élővilág változása egyértelművé teheti, hogy milyen hátrányos változás érte környezetünket. Christopher Stone megközelítésével feloldható az érdek fogalma körüli vita: eltekinthetünk a természet érdekének vizsgálatától, ha az egyes környezeti értékeknek nem próbálunk meg önálló érdekeket tulajdonítani, hanem azokat az emberiség és az elkövetkező, jövő nemzedékek hasznosításának függvényében vizsgáljuk. Ezen módszer szükségtelenné teszi, hogy morális fejtegetésekbe bocsátkozzunk a víz jogalanyiságáról – az ember haszna szerint ítéli meg a jogalanyiság kérdését, mely ideális esetben egybeesik a természet érdekével. Valószínűtlennek tűnik azonban, hogy a közeljövőben Magyarországon is megvalósuljon egy hasonló kezdeményezés. Amellett, hogy a jogalkotó részéről jelentős lemondással történne az intézmény hazai bevezetése – hiszen ezzel az állam elveszítené a vizekhez fűződő hasznosítási jogait -, nem áll egyelőre rendelkezésünkre kellő tapasztalat arról, hogy a fent említett országokban milyen eredménnyel képviselték a környezetet. Megemlítendő továbbá, hogy míg Dél-Amerikában az Amazonas- medencében élő törzseknek és más lakosoknak a természet, valamint Új-Zélandon a maorik és a Te Awa Tupua nevű folyó között spirituális-vallási kapcsolat áll fenn. Hazánkban ellenben – ahogy szerte az Európai Unióban – nem jellemző az ember és a természet viszonyára különleges kötődés, mely megalapozhatná morálisan a természet jogainak alkotmányos deklarációját. A közfelfogás elsődlegesen az állatok erőteljesebb védelmét tekinti prioritásnak, s könnyebben értené meg, hogy saját nevükben jogokkal bírjanak, míg a természetvédelmet főképp az államok közötti együttműküdéstől remélik. Felhasználva a jogtudomány kutatásiés más országok gyakorlati tapasztalatait, egyes esetekben a hazai jogi kultúrába is beilleszthető a „képes beszéd” intézménye. Ennek alapvető feltételeit a következőkben látom: a leendő jogalany valóban veszélyeztetett, pontosan körülhatárolható térbeli kiterjedéssel bír, továbbá – a spiriutális kapocs hiányában – megjelenik egyfajta kulturális kötődés a társadalom és a védendő érték között. Lévén a vízminőség az egyik legkön – nyebben, leggyorsabban károsodó érték – megemlíthető a Tiszát ért cianidszennyezés 2000-ben -, nem lehet az emberiség elég óvatos ennek védelmében: az ivóvíztől a mezőgazdasági felhasználásig életünk minden aspektusát meghatározzák legfontosabb vizeink kvalitásai. A kulturális feltételnek azonban Magyarországon mindössze három entitás felel meg: a Balaton, a Duna és a Tisza, melyek elhelyezkedésüknek, üdülőövezeteiknek és felhasználási módjaiknak köszönhetően történelmileg a teljes magyar nemzet számára különlegesnek minősülnek. A gyakorlati megvalósítás során – feltételezve, hogy mind a társadalom, mind az Országgyűlés új válaszokat kíván keresni a globális kihívásokra – a magyar jogrendszerhez szükséges igazítani a máshol bevezetett intézményt. Tekintve Magyarország alkotmányos berendezkedését, továbbá, hogy jogképességet kizárólag az Országgyűlés ismerhet el, a Balaton – értve itt a továbbiakban folyóinkat is – nevében képviselőként kizárólag olyan személy, vagy szervezet járhat el, akit az országgyűlési képviselők, esetleg – megerősítésükkel – a köztársasági elnök választ meg. Ez a megoldás összhangban áll az Új-Zélandon bevezetett megoldással, ahol a Te Awa Tupua képviseletét egy, a kormány által kijelölt, valamint egy maorik által választott személy látja el. Az így felállt szervezet a továbbiakban kizárólag a Balaton érdekében járhat el: míg egyes esetekben az államoknak vagyoni előnyökért cserébe előnyös a természet károsításának engedélyezése – lásd. motorcsónak-használat -, addig egy ily módon létrejövő szervezetet nem köt semmilyen felettes szerv utasítása. Természetesen az állam és a közjog szerepe a környezetvédelmi jog területén nem váltható ki teljes egészében magánjogi eszközökkel. A legtöbb veszélyeztetett természeti érték nem alkalmas arra, hogy önálló jogosultságokkal bírjon. Azon különleges esetekben, ahol megfontolandó jogalanyiságról beszélni, ott nincs kizáró ok, hogy az állam represszív szankciókkal is sújtsa a környezet elleni tevékenységek elkövetőit. Büntetőjogi és közigazgatási eszközei révén az államnak és a hatóságoknak továbbra is kötelessége maradna a Balaton védelme, ugyanis a kártérítési jog eszközei a magánjogban korlátozottak: a káron felüli marasztalással való megelőzés nincs jelen hatályos jogunkban. A „képes beszédhez” köthető konstrukciókat összességében nem tekinthetjük kiforrottnak. Bevezetésük csak akkor képzelhető el Európa-szerte, ha pozitív eredményeket tapasztalhatunk más országokból, valamint ha a természetvédelem szükségessége elér egy olyan kritikus pontot, mely után elkerülhetetlen új megoldások bevezetése. A közjogi feladatok magánjogi megoldásán túl azonban egy fontos morális indok is szól a Balaton jogalanyisága mellett: ezzel a lépéssel a kontinensen elsőként deklarálhatja a magyar állam, hogy országunkban a Balaton „egyenjogú” az emberrel: életünk szempontjából vizeink nélkülözhetetlenek, s nem tekinthetünk kizsákmányolandó területként környezetünkre. Süli Richárd Ferenc